Sorozat: A Dark Angels 7. része.
Úgy általában az egészről: Miután Risa dühből megölte az apját, a Raziq támadásba
lendül. Risáéknak épphogy sikerül élve megúsznia, mert a felsőbb hatalmak végre
engedélyt adtak a sötét angyaloknak, hogy közbeavatkozzanak, így Malin, a Raziq
vezetője nem tudja átírni a teremtés történetét, helyette az őrző papok
szellemei szétszórják a részecskéiket a világ minden táján, így sosem
születhetnek újjá és nem okozhatnak többé gondot.
Viszont attól még ott van a sötét boszorkány, akit hiába
rángattak magukkal a démonok a pokolba, mikor megsemmisítette a Pokol második
Kapuját, egyszerűen kisétált onnan, és tovább vadászik Risára és a többi
kulcsra. És persze, Hunter, a vámpírtanács és a Direktorátus feje sem maradhat
ki ebből a hajszából, Risának huszonnégy órás határidőt ad az utolsó kulcs
megszerzésére, vagy Risa minden barátját és családtagját megöli.
Ez a könyv befejező rész, és mivel az előző részben végig
csak a feszültség épült mindhárom maradék főgonosz szálán, úgy gondoltam, hogy ez
a történet pörgős lesz és igazán ütős fordulatokkal teli, ahogy az a sorozat
elején is volt. Ennél nagyobbat őszintén nem is tévedhettem volna, ugyanis
ebben a részben semmi más nincs csak sírás, terhesség, nyáladzás és logikai
bakik.
A legszembetűnőbb hiba ebben a regényben, hogy iszonyatosan
vontatott, ismétlődő és unalmas. Ha három főgonoszunk van, az olvasó naivan azt
hinné, hogy tényleg erre fókuszálna már a történet, és hogy Risa egyik nehéz
helyzetből a másikba csöppen, miközben küzd az életéért. Hát nem. Az első
fejezetben meghal az összes Raziq, csak úgy véletlen, mert most a felsőbb erők
úgy gondolják, hogy ennyire azért beavatkoznak, és tényleg egy mondatban ez a
fenyegetés el van intézve. Aztán a könyv további részét Lauren üldözése teszi
ki, ami azért sem logikus, mert honnan tudnák, hogy kijött a pokolból
szerencsétlen? Csak tippelnek, és jéé, pont eltalálják. Mert azok az emberek,
akiknek Lauren felveszi az identitását eleve halottnak kéne lenniük, hiszen
csak feltűnne az embereknek, hogy valaki a helyükben tesz-vesz, földet vesz és
szerződéseket köt, de itt Risa abból következtet arra, hogy Lauren visszatért,
hogy adott ügyvéd eltűnt. Pedig nem éppen az eltűnése bizonyítaná, hogy Lauren,
aki annak az embernek a képét használta, üzemen kívül van, ergo a pokolban? És
végig ilyen agyafúrtnak tűnő, de rémesen kacifántos érveléseket kapunk, több
száz oldalon keresztül, ami kifejezetten idegesített. Főleg, hogy az egész
nyomozás annyiból állt, hogy mindig Google keresnek, telefonálnak, és közben a
terhességen cukiskodnak.
Nem zavar maga a terhesség, bár amikor kérdezik, hogy miért
olvasok inkább ifjúsági regényeket ha már romantikus könyveket választok,
mindig az a válaszom, hogy nem akarok arról olvasni, hogyan házasodnak össze
meg szülnek gyereket, mert nem szeretem, ha egy női főhősnek ez a jutalma.
Habár persze, mindenki olyan női szerepet vállal, amilyet akar, de Risának
eddig nem igazán voltak olyan gondolatai, hogy otthon akar ülni és sütni-főzni,
takarítani és gépsorként gyártani a gyerekeket. Na, most már ez minden vágya! De
persze ezen is összevesznek, amit abszolút félreértéseken alapul, meg azon,
hogy nem beszélnek egymással. Igazán jó kapcsolatra vall ez. (Elhiszem, hogy
vannak kapcsolati nehézségek, de ez kifejezetten csak erőltetett műdráma volt.)
És a romantika sem forog más körül csak a hazugságok és a
terhesség körül, ami egy idő után frusztrálóvá válik, mert bár az elején
szurkoltam a két szereplőnek, hogy összejöjjön, most már nem éreztem úgy, hogy
jót tennének egymásnak. Azriel elmegy a Sorssal beszélgetni, elmondják neki, mi
lesz a végkimenetel vagy utalnak rá valamennyit, és semmit nem közöl Risával.
Már az előző részekben is említettek egy embert, aki után nyomozni kéne, amit
Risa egy baráti vacsora keretében tehet meg, miközben megpróbál puhatolózni,
hogy mennyit tud az ügyről az illető. Azriel reakciója? Ne menjen el Risa, mert
úristen, egy férfivel vacsorázik! Mi van, ha Risa beleszeret abba a másik
férfiba? Egyből! Nekem ez a féltékenység és ez az uralkodási vágy az nem
romantikus, itt pedig ilyen jelenetek sora következik, ahol a féltékenység
egyenlő (és csak az) a romantikával és a szeretettel.
Ezek mellett Azriel és Risa mindketten átváltanak iszonyat
idegesítővé, mert nem elég, hogy csak véletlenszerű gondolataik hajtják őket
előre a nyomozásban, amik semmiféle logikát nem követnek, de az
életrevalósságuk is teljesen eltűnik. Azriel azon kezd el vitatkozni, hogy
miközben életveszélyben vannak, ugyan minek jelentkezzenek be naponta a Risa
rokonainál, hogy tudassák, hogy még életben vannak. (Megjegyzésként Azrielnek
egy pár másodpercbe kerül csak telepatikusan üzenni.) Egyszer Azriel szerint
mindenkinek a saját kezében van a sorsa, erről kioktatja Taót, majd utána már,
ha épp rávonatkoznak a dolgok, akkor már a Sors tehet mindenről.
Risa nem mondja el, hogy a vámpír, akivel szemben állnak nem
egyszerűen vámpír, hanem egy isten erejét is magában hordozza, de azért
védekezzenek ellene sima vámpír elleni varázslatokkal. Risa végig emlékszik rá,
hogy egy Cazador (bérgyilkos, kém) követi asztrális síkon, és ebből csak egy
személy áll mellette, aki nem jelentené őt Hunternek, mégis nem is egyszer
elszólja magát titkos tervekről, és csak REMÉNYKEDIK a véletlenben, hogy éppen
az ő oldalán álló kém volt ott. Emellett elfelejti, hogy az egyik gyanúsítottat
ki akarta hallgatni, és a gyanúsított hívja fel… Ezt persze, Risa a terhességre
fogja. Az egy-két hetes terhességére… Amikor Risát megbűvölik, elég
egyértelműen, kell neki vagy 20 oldal, mire leesik neki, hogy miért akar
vadidegennek minden a küldetéssel kapcsolatos, fontos információt elmondani,
addig azt hiszi, hogy csak fáradt. Risa meglepődik azon, hogy a főgonosz
gonosz… és megölné a saját testvérét, ezen sok szereplő sokszor meglepődik,
mert próbálnak abban a tévhitben élni, hogyha egy több ezer éves vámpír
elrabolja a családtagjukat és fenyegetőzik azzal, hogy megöli, valószínűleg
csak viccel. Risa azon sír, hogy a Sors (aki itt létező élőlény) miért nem
oldja meg az egész ügyet helyette, hiszen megérdemelné, hogy mindent
ezüsttálcán nyújtsanak át neki.
Ami még jobban elrontja ezt a kötetet az viszont nem más,
mint a cukiság és az érzelemmentesség. A könyv fele nem áll másból, minthogy
Azriel kövéren akarja látni Risát, mert az a férfi életcélja, hogy lássa, hogy
milyen kerekre dugja meg a nőjét (???), és erről leállnak beszélgetni akkor is,
mikor az egyik barátjukat kilenc vámpír jött kivégezni. Közben teljesen
megfeledkeznek arról, akit jöttek megmenteni, mert ~TERHESSÉG.~
Már meg sem említem, hogy a szex jelenetekben egy apróbb
utalás sem történt a nemi erőszakra. Sőt, semmilyen előző kötetbeli haláleset
meg bűntudat nem ragadt meg a főhősön, és semmit nem érez. Mivel a negatív
érzelmeket nem ábrázolta sehogy sem Arthur, ezért a nyálazásokat sem tudtam
átérezni, szóval Azriel és Risa szerelme abszolút elpárolgott a lapokról.
Szinte úgy érzem, hogy teljesen más írta ezt a kötetet, mert
egyfajta gyerekesség is jellemző rá. A hőseink besétálnak egy rejtekhelyre,
amit feltehetőleg a sötét varázsló használ, találnak ott egy gyertyát.
Elkezdenek azon vitatkozni, hogy biztos van itt valaki, hiszen meggyújtotta a
gyertyát. Ember! A gyertyák 40 órát is elégnek vidáman, rég nincs ott már
senki. Hogyan jön ide ilyen logika? Eddig Azriel bárhova tudott teleportálni,
most rájött Arthur, hogy ez nem túl előnyös, ezért most már csak oda tud menni,
ahol járt, vagy ha lát róla emlékképet. Vagy Google képet. Mégis, amikor
átkukucskál kulcslyukon vagy látomáson keresztül nézik a gonoszt, az "nem
elég éles kép." Bezzeg a Google Maps az igen! Ugyanilyen világtörvényt
megváltoztató baki, hogy eddig nem tudtak asztrális utazásnál egyszerűen ott
teremni, ahol akartak, ha nem ismerték a helyet, most bezzeg, mikor az
asztrálisan utazó kém testét meg kell találni szempillantás alatt ott terem
Risa. Hát jó.
Ezen kívül még olyan nevetséges dolgokkal találjuk magunkat
szembe, hogy Risa túlél egy támadást, mikor fejbe lőnék két centiről, mert
"felrobban az ellenség pisztolya." Nincs megmagyarázva mi történt,
azt írják, hogy valami beragadt a csőbe, de könyörgöm, ez már lehetetlen
véletlen, még ha a Sors is intézte így, akkor írják le azt!
Mindezt még tetézi, hogy a személyes kedvenc
cselekményelemem is előkerül: a szimplán őrült gonosz. Miért őrült? Csak.
Őrült. De mégis, milyen betegsége van? Milyen személyiségzavara? Mi az istentől
kattant be? Csak úgy. Mert az félelmetes. És ráadásként az egész sorozatban
előreutalt áruló, akiről annyira sejtelmesen beszélt egy halom jós Risának… hát
egyszer megemlítették a történetben. Ha tényleg azt mondják, hogy egy hozzá
közel álló személy el fogja árulni, akkor ne rakjunk be már egy huszadrangú
szereplőt, akinek a legtöbb olvasó a nevét se tudja, ez csak egy könnyű egérút
volt Arthurnak, hogy ne kelljen komolysággal foglalkoznia vagy nagyobb
megterhelést nem igénylő szálat teremthessen.
Összességében ez egy iszonyatosan rémes lezáró rész lett,
amiben nyomokban sem fedezhető fel az előző részek humora és akciódússága. Minden
szálat, ami nem a romantika, abszolút figyelmen kívül hagy, és mellékesként
egy-két mondatban elintézni. Nincs itt más, mint terhesség, sőt, a végén még
magzatvíz elfolyós cukiságos jelenetet is kapunk, mert az annyira kellett.
Inkább csak az elmémbe égett, mint legrosszabb befejező mondat.
Kedvenc karakter: Stane
Ami kifejezetten tetszett: -
Ami nem tetszett: terhesség, nyáladzás, logikai bakik, unalom az egész
A történet: 1/5 pontból
A karakterek: 3/5 pontból
A borító: 6/5 pontból
Kiadó: Signet
Kiadás dátuma: 2014. december 2.
Oldalszám: 400 oldal
Honnan: saját, e-book
Megjegyzések
Megjegyzés küldése